A kovácsoltvas története, kezdetektől napjainkig
A kovácsolás egészen az ókori görög világba visszavezethető. A monda szerint Héphaisztosz egy tenger alatti barlangban, egy vulkán gyomrában alakította ki kovácsműhelyét, így formálta a fémeket, a legősibb módszerrel. E mesterség a Kaukázus vidékétől jutott el évszázadok alatt Európába.
Az ősmagyarok idejében is már megbecsült szakma volt, hiszen ők készítették a fegyvereken kívül a sámánok fejdíszeit, melyekre különböző motívumokat helyeztek el.
Az ókor óta alapvetően a megmunkálási szerszámok nem változtak, manapság is sok esetben a kovács saját maga készíti el szerszámait.
Kezdetben a célszerűség volt fontos, zárakat, rácsokat, kulcsokat készítettek, később azonban a célszerűség összefonódott a díszítőcéllal. Már a 10. század végéről vannak bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy készítettek csillárokat, gyertyatartókat, szélkakasokat, ékszeresládákat. A reneszánsz korából különböző berendezési tárgyak, fáklyatartók, cégérek maradtak fenn. A 19. században terjedtek el a korlátok, kapuk, kerítések, lámpaoszlopok, zászlótartók készítése.
Lényegében kovácsoláskor a fémet ütésekkel vagy nyomással formálják. A fém alakítható hidegen, melegen vagy félmeleg állapotban. A kovácsolás lehet kézi vagy gépi.
Kézi kovácsolás során az anyagot kovácsüllőn alakítják kalapács segítségével. Kézi kovácsolás útján állították elő évszázadokon keresztül a különböző fegyvereket, páncélokat, kéziszerszámokat és akár dísztárgyakat is.
Mai napig dolgoznak patkolókovácsok és művészi termékeket előállító diszkovácsok is.